Bruno – a csodakutya

2018-at írtunk. Abban az évben sok minden történt, sajnos nem mind pozitív, de ez most nem egy „rinyaposzt” lesz, így nyugodtan olvass tovább… 😀

Abban az évben Anyukám a demenciája miatt végleg 24 órás ápolásra szorult, így egy ápoló otthonban kezdett élni, az Apám pedig úgy döntött, hogy neki ebből a „rusnya sárgolyóból” elég volt, így lelépett, mint azok a bizonyos lányok..

Ketten maradtunk a fiammal Santival, ő ekkor már 15 éves volt, se nagyszülők, se „gyerekapja”, barátok is alig páran, viszont a mi kapcsolatunk csak erősödött ezáltal.

Santinak kicsi korában volt egy rossz élménye egy ismerősünk kutyájával, amikor is a Saluki egy kerti futkározás közben zsákmánynak nézte és belecsípett a hátsójába, ami miatt a gyerekben kialakult egy kis távolságtartás a kutyákkal szemben. Ekkor kb. 4 éves lehetett, de ez az incidens elkísérte nagyobbacska koráig, amit végül Bruno érkezése oltott ki.

Na, de menjünk vissza 2018-ba, amikor is elkezdett kialakulni a gondolat, hogy legyen újra kutyám. A fő motiváció – amellett, hogy mindig is kutyás voltam – az volt, hogy a gyerekem kutyáktól való félelmét orvosolni szerettem volna, az nem lehet, hogy úgy engedjem majd ki a nagyvilágba, hogy tart tőlük. Mi lehet erre a legjobb megoldás, hát ahogy a mondás is tartja: kutyaharapás szőrével..  😀 Uccu neki, vegyünk akkor egy kutyát. A fajta nem volt kérdés, hiszen 20 évvel korábban már eldöntöttem, hogy ha lesz újra kutyám, az csakis sárga labrador lehet.

Kerestem, kutattam, fajtaleírásokat olvastam, cikkeket kerestem a tartásról, lakásban jó-e neki, mennyi sétát és foglalkozást igényel. Bevallom az is feltett szándékom volt, hogy ez az új felállás engem is kirángat majd a kanapéról és arra késztet, hogy többet mozogjak. Ez így is lett, ma már el sem tudom képzelni, hogy mit is csinálnék kutyasétáltatás helyett.

A keresgélés végére elég határozott elképzelésem lett, hogy milyen kutyát szeretnék, ekkor írtam egy e-mailt Heninek, Bruno tenyésztőjének és innentől kezdve nagyon flottul ment minden. Bruno pont utolsó kanként még szabad volt, szerintem az Univerzum úgy rakta össze az eseményeket, hogy pont egymásra találjunk. Ezt azért gondolom így, mert abban az időben a legtöbb tenyésztőnél 1-2 évvel előre kellett foglalni kutyát. Bruno akkor 5 hetes volt, kaptam róla képeket, videókat és pár nap alatt el is döntöttem, hogy akkor ő a mi kutyánk lesz.

Az egyik legjobb döntésem volt. Bruno jött, látott és győzött és a mai napig tanúbizonyságot tesz intelligenciájáról, érzelmeiről és lojalitásáról. Kicsit lusta kutyának mondták a kutyasuliban, de én ezt inkább úgy szoktam megfogalmazni, hogy öntudatos, csak annyit csinál, amennyit kell, inkább ésszel dolgozik, mint testtel. Így 7 évesen már megvannak a kis allűrjei, ragaszkodik bizonyos rutinokhoz – pl. minden reggel az ölemben fekszik, amíg megiszom a kávémat - és a saját magánszférájához, de ezeket már elnézzük neki.

Hihetetlen élmény egy ilyen kutyával élni, hatalmas érzelmi intelligenciájával teszi szebbé az életünket nap mint nap, de nyilván kicsit sem vagyok elfogult. Szerintem ezt mindenki így érzi a saját kutyájával kapcsolatban és ez így van jól..<3

És a fiam félelme a kutyáktól? Bruno ezt is megoldotta…

"Az ember a kutya gazdájának tartja magát, de a kutya a gazdáját Istennek."

/Jack London/