Kutyák az életemből

Kevesen tudják, de a Bruno nem az első kutyám az életemben, bár ahogy a világ e téren is fejlődött, nekem is sok mindent újra, de leginkább másképp kellett megtanulnom.

A kutyák fiatal korom óta az életem részei voltak. Az első élményem még a 80-as években kezdődött, amikor is a szüleim fehér közép uszkárokat kezdtek tenyészteni. Igen, tenyészteni és nem csak úgy szaporítani. Volt rendes kennel nevünk és nagy gonddal választották mindig ki a két szukához a kanokat, hogy egészséges almok legyenek.

Amikor az uszkáros időknek vége lett, mert a két leányzó átkelt a Szivárvány hídon, jött „Bumbi”, a golden retriever és akkor ott pecsételődött meg az én sorsom is. A retriever annyira más volt nekem az uszkárokhoz képest és mivel itt már 20 év körül voltam egészen más tapasztalat volt az egész. Magazinokban és a kutyakiállításokon néztem azt a „rövid szőrű retriever” kutyát, ami nekem még a goldennél is jobban tetszett, persze akkor még fogalmam sem volt arról, hogy az a sárga labrador retriever.

Ne feledjük el, hogy ez a 90-es évek eleje, amikor még vonalas telefon sem volt minden lakásban, nemhogy számítógép meg internet, fiatal felnőttként pedig nem is mertem odamenni egyik labis kiállítóhoz sem, hogy rákérdezzek. Más idők voltak, na.. 😀

Amikor már a szüleimtől teljesen függetlenül kezdtem el élni, mindenképpen akartam kutyát. Jött egy ismerős, akinek az egyik ismerősénél (ez már akkor is így ment) születtek németjuhász kölykök és az utolsó, leggyengébb és legelesettebb kutyának nem találtak gazdit. Nyilván nem mondtam nemet, így beköltözött hozzám Jimmy. Ő még az a régi típusú, egyenes hátú, nem a hátsó csánkján járó, gyönyörű németjuhász kutya volt, okos, érzelmes és iszonyat apportos. Nagyon nagy szerelem volt. Körülbelül 4 évig volt velem, amikor is meg kellett hoznom egy döntést, ami addigi életem legnehezebbje volt.

Jött egy lehetőség, hogy elmenjek hajóra dolgozni, de ezzel meg kellett hoznom azt az áldozatot, hogy itt hagyom a kutyám egy családnál, akikben bíztam. Mivel a hajós lehetőség egyszeri és megismételhetetlen volt, az akkori életem nagy lehetősége, el kellett indulnom.

Nem volt egyszerű, de akkor megfogadtam, hogy csak akkor lesz legközelebb kutyám, amikor már biztosan tudom egész életre vállalni és ha mennem kell valahová, akkor vele együtt megyek.

20 év telt el az életemből kutya nélkül, közben született egy fiam, volt egy vállalkozásom és egy eléggé sűrű életem, amibe nem is nagyon fért volna bele egy kutya.

Aztán ahogy a gyermekem nagyobbacska lett elkezdett motoszkálni a fejemben a gondoltat, hogy lehet lassan eljön az ideje újra a kutyázásnak, valahogy minden errefelé mozdult. Persze felelős döntést akartam hozni, semmit nem kapkodtam el, hagytam, hogy az élet vezessen, akkor történjen meg a dolog, amikor a csillagok is úgy állnak és amikor nekem a legjobb.

Elég határozott elképzelésem volt, hogy milyen kutyát szeretnék – természetesen sárga labradort – annyira, hogy a személyiséggel, idegrendszerrel és küllemmel kapcsolatban is tudtam mit akarok, ennek megfelelően indítottam el a keresést a neten, hogy megtaláljam a megfelelő tenyésztőt.

Aztán eljött a nap, amikor megírtam az első emailt Heninek, a DR Happy Healings Labrador kennel tulajdonosának….

"Az emberek mindent elrontanak azzal, hogy folyton kérdéseket tesznek fel, folyton megmagyaráznak vagy félremagyaráznak valamit. A kutyákban csodálatos, hogy nincsenek szavaik, ettől a világ megmarad olyannak, amilyennek megteremtődött: gyermekien egyszerűnek és jelen idejűnek."

/Beregi Tamás/